|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 32 találat | lapozás: 1-30 | 31-32 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Zsigmond Attila 1990. június 16.Az RMDSZ jún. 16-i nyilatkozata foglalkozott a jún. 13-15-e közötti bukaresti eseményekkel, amikor többszázan megsebesültek, emberek haltak meg, a letartóztatottak száma meghaladja az ezer főt. Az RMDSZ elítéli, hogy jún. 14-én Szilágyi Zsolt és Zsigmond Attila RMDSZ-képviselőket indokolatlanul bántalmazták. A sorozatos válságjelenségeket a kormányzat hibái is eredményezték, így a szélsőséges megnyilvánulások elnéző kezelése, a közvélemény megtévesztése. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 19./1999. augusztus 16.A Határon Túli Magyarok Hivatala remélhetőleg hosszú időre befejezi eddigi vándoréletét és végleges otthonba költözik: a külügyminisztérium Budapest, I. kerületi, Bérc utca 13-15 sz. alatti épületébe, alig valamivel a Citadella alatt. A székház ünnepélyes átadását f. év augusztus 19-e, déli 10 órára tervezik az illetékesek, amikor is Orbán Viktor miniszterelnök Szt. István nap előestéjén felavatja a hivatal új otthonát. Az ünnepi eseményen jelen lesznek a határon túli magyarság vezetői, köztük Markó Bélával és az RMDSZ más tisztségviselőivel, továbbá egyházi vezetők és magyarországi politikusok. Az átadási ünnepség hangulatát emeli az a tárlatnyitás, amely a Bérc utcai székházban 33 határon túli képzőművész munkáit mutatja be a Hortobágyi Alkotótábor gyűjteményéből. A kiállítók a következők: Babinec József (Ungvár), Bartos József (Munkács), Bulecza Gábor (Ungvár), Földessy Péter (Munkács), Ilku Marion József (Lemberg), Jaskina Ludmilla (Ungvár), Micska Zoltán (Ungvár), Olesz Figol (Lemberg), Patyk Volodomir (Lemberg), Strauszt Katalin (Munkács), Ábrahám Jakab (Brassó), Balázs József (Gyergyóújfalu), Fazakas Tibor (Vajdahunyad), Gaál András (Csíkszereda), Kákonyi Csilla (Marosvásárhely), Márton Árpád (Csíkszereda), Mátyás József (Déva), Molnár Dénes (Marosvásárhely), Molnár Ilona (Marosvásárhely), Sütő Éva (Déva), Szabó Vilmos (Zilah), Székely Géza (Kolozsvár), Véső Ágoston (Nagybánya), Zsigmond Attila ? (Marosvásárhely), Gabrics Sinisa (Újvidék), Gyurkovics Hunor (Szabadka), Moják Aranka és Péter (Pétervárad), Salamon Árpád (Konjice-Szlovénia), Hedda-Vidmar Salamon (Konjice- Szlovénia), Duncsák Attila (Kassa), Balogh Zoltán (Ulm- Németország), Szotyori Z. Edit (Németország.) /Mi újság? Új otthonba költözik a Határon Túli Magyarok Hivatala. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 16./2000. január 15.Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke nyitotta meg Budapesten, a Vármegye Galériában a Nagybánya festőtelep című tárlatot. A legjobb nemzetpolitika a művelődéspolitika, és a mai tárlat beszédes példája annak a törekvésnek, amelyet a mai magyar kormány ez irányban végez - mondta. Az Erdély Művészetéért Alapítvány által szervezett tárlaton több mint 40 mű, többek között Balogh Gyula, Gaál András, Gyurkovics Hunor, Kenéz Anikó, Lukács Katalin, Madarász Gyula, Simon Endre, Szakáll Ágnes, Véső Ágoston és Zsigmond Attila egy-egy festménye látható. /A nagybányaiak kiállítása a Vármegye Galériában. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 15./2000. június 22.Megjelent Demeter-Zsigmond Ibolya tanár, a székelykeresztúri Molnár István Múzeum munkatársa és Zsigmond Attila szentábrahámi tanító közös munkája Útravaló /Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely/ címmel, amely az Adatok Szentábrahám falu- és iskolatörténetéhez alcímet viseli. Ez az első olyan könyv 1990 után, amely a község egyik településének helyismeretével kapcsolatos. A szerzők a történelmi források felhasználásával írták meg a falu történetét, kitérve a régészeti leletekre, a XII. század eleji templomra, amelynek maradványát dr. Benkő Elek vezetésével tárták fel. Közlik a több mint nyolcszáz lakosú falu régebbi népességi adatait is. /Útravaló. Adatok Szentábrahám falu- és iskolatörténetéhez. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jún. 22./2002. október 12.Megjelent a fiatal művészettörténész, Weisz Attila kismonográfiája Zsigmond Attila festőművészről /Marosvásárhely, 1927. máj. 16. - Marosvásárhely, 1999/. Gazdag a kötet képanyaga, 34 színes, 42 fekete-fehér reprodukció nyújt bepillantást a festészetet és grafikát egyformán művelt alkotó művészetébe, Zsigmond Attila kiemelkedő arcképfestő is volt. /(nk): Zsigmond Attila- kismonográfia. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 12./2003. március 10.Napvilágot látott az Erdélyi Múzeum- Egyesület folyóiratának legfrissebb száma. Olvasható benne Ifjabb Wesselényi Miklós személyi levélváltása (Venczel József, a bevezetőt Jakó Zsigmond írta), A kolozsvári múzeum középkori kőtára (Kernyi Terézia), Egy 17. századi szilágysági harang nyomában (Zsigmond Attila), Időbeli és táji eltérések az új stílusú népdalok erdélyi térhódítása során (Almási István), Archaikus népi imádságok és ráolvasások a Csíki-havasokból (Tánczos Vilmos), A téli ünnepkör szokásai a Kriza János Néprajzi Társaság újabb kiadványaiban (Gazda Andrea). /Lapról lapra. Megjelent az Erdélyi Múzeum. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 10./2003. május 22.A kistérségi és kisközösségi televíziók IV. Filmszemléjét rendezte meg Lakiteleken máj. 13-15-én a Lakiteleki Népfőiskola, a Szent István Egyetem és a Dunaversitas Egyesület. Közel 130 alkotó jelentkezett 40 percnél nem hosszabb pályamunkával a Kárpát-medence magyar nyelvterületéről. A 35 tagú zsűri elnöke Sára Sándor Kossuth-díjas filmrendező volt, erdélyi tagjai Gálfalvi György író (Marosvásárhely), Marosi Barna író (Marosvásárhely) és Xantus Gábor filmrendező (Kolozsvár). A fődíjat és a Tradíció-díjat marosvásárhelyiek nyerték az Este lett a liányságnak című, csángó lakodalmat bemutató alkotással (Katyi Antal rendező, operatőr, Balázs János szerkesztő). Erdélyből különdíjat kapott: A könyvtáralapító Teleki Sámuel c. film (Marosvásárhely - Simonffy Katalin szerkesztő, Katyi Antal rendező-operatőr), A világmászó hópárduc (Gyergyószentmiklós - Zsigmond Attila rendező), Sportszerda (Csíkszereda - Becze Zoltán rendező, Ferencz Hunor operatőr), Megint jönnek, koszorúznak (Nagyvárad - Gergely Gizella szerkesztő, Gergely Károly operatőr), Az ezeréves határon (Sepsiszentgyörgy - Ferencz Csaba rendező, Petke László operatőr). Két vajdasági és egy budapesti alkotóközösség nyert kategóriadíjat. Felvidékiek négy különdíjat kaptak. /Guther M. Ilona: IV. Filmszemle Lakiteleken. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 22./2005. június 8.Május 23-27. között tartották Lakiteleken a Huszárik Zoltán emlékére meghirdetett, kistérségi és kisközösségi televíziók VI. szemléjét, a Lakiteleki Népfőiskola szervezésében. A versenyen magyar nyelvű kisközösségek, falvak, kisvárosok televíziói, magánszemélyek mutatkoztak be, határon innen és túlról. A gyergyói Zsigmond Attila A gyimesi guzsalyozás című filmje a művelődés kategóriában aratott sikert. Tíz különdíjat osztott a zsűri, egyenként százezer forintos értékben, ezek egyikét a Farsang farkán című alkotás érdemelte ki, Barabás László, Kötő Zsolt és Karácsony Molnár Erika munkája. Az erdélyi magyar tévénéző számára nem ismeretlenek Barabás László szokásrögzítő filmjei. Életét tette erre a munkára. A farsang farkán-t a Hír Televízió is díjazta. /B. D.: „Kistévék” seregszemléje. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 8./2006. július 5.A Magyar Közszolgálati Televízió (MTV) műsorrácsának erdélyi tudósításokat érintő, őszi átalakulása felbolygatta az erdélyi régiókból tudósító stúdiókat. Az eddigi Kárpáti Krónika, Héthatár, Határátkelő, Palackposta, Átjáró, Aranyfüst és Földközelben műsorokat megszüntetik, de az össz-adásidő megközelítőleg azonos marad. „Stúdióvezetőként engem nem értesített senki a műsorrács változtatásáról” – nyilatkozta Marius Tabacu, a kolozsvári Videopontes Stúdió vezetője. Székelyudvarhelyen aggódnak a magyar televízió tudósítói, szerintük a beígért változások alacsonyabb nézettséget, kevesebb rendelést és így kevesebb pénzt jelentenek. Szabó Attila, az MTV állandó helyi tudósítója leginkább attól tart, hogy a tévécsatorna végképp fel akarja számolni a határon túliakról szóló műsorait. Szabó Attila a Héthatár című műsorba készített tavalyi riportjaiért elnyerte az MTV Magyar Ház díját. Berszán-Árus György, a gyergyószentmiklósi Rubin Stúdió vezetője jelezte, eddig folyamatosan munkát biztosítottak. 2004-ben a lakiteleki fesztivál három díját hozták el Az áldozat című filmükkel, tavaly pedig szintén három díjat nyertek a Kinda Lázár és a csíki traktor cíművel. Most meg az egészet összemossák, egy olyan kora reggeli időpontban, amit senki sem fog nézni. A lehetőségek szűkítése nagyon érzékenyen fogja érinteni a határon túli tudósítók mindegyikét, kivétel nélkül – fogalmazott a gyergyói Zsigmond Attila. „Évek óta minden szinten továbbképzéseken vettünk részt, kialakult egy tudósítói csapat. Sokan közülünk ebből élünk, ezt csináljuk. A tudósítók jó része saját pénzéből szerelte fel önmagát többmillió forintos befektetéssel, és ezt a technika folyamatosan felújításra is szorul.” – nyilatkozta Simon József, az MTV háromszéki tudósítóinak egyike. A Palackposta, Határátkelő és egyéb műsorok korábbi 330-360 perces időtartama helyett most a határon túliak egy blokkban kapják meg a politikai, kulturális, társadalmi információkat napi 25 percbe sűrítve. Az erdélyi tudósítók felvetéseire reagálva Dobos Menyhért, az MTV közéleti igazgatója elmondta: az MTV maga készíti el a műsorterveit, nem konzultált a tudósítói hálózattal. Szerinte a kora reggeli sugárzási idő „nem rossz sáv”. Kiemelte, román idő szerint 12-kor ismétlik e műsorokat az m2-esen. /Barabás Márti, Bögözi Attila, Debreczeni Hajnal, Domokos Péter, Gergely Edit, Tóth Adél: A magyar televízió újratárgyalja őszig szerződéseit az erdélyi tudósítókkal. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 5./2007. február 21.A tavasszal induló Gyergyó TV-hez igazolt át a gyergyószentmiklósi Fény Televízió teljes stábja. Zsigmond Attila főszerkesztő jelenleg 12 munkatárssal dolgozik, napi 70 perces és kizárólag saját készítésű műsorban gondolkodnak. Újdonság lesz a gyergyói tévézés történetében a reggeli élő magazinműsor, este híradóval jelentkezik a tévé, majd félórás műsorral. Tetemes adóssága miatt bezárt Gyergyószentmiklós második televíziója, az Objektív Tv. Viszont Bajkó Tibor helyi vállalkozó új névvel rajtoló kereskedelmi adójával továbbra is két magyar nyelven sugárzó, kábeltelevíziós csomagban nézhető tévéje marad Gyergyónak. A stáb nélkül maradt Fény Televízió stúdió jelenleg munkatársakat keres. /Gergely Edit: „Elhappolt” a GyergyóTV. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 21./2007. május 8.Háromperces angol nyelvű alkotásokkal 15 ország közszolgálati televízióinak 30 csapata versenyzett Nyíregyházán, a Riporterek Európa Kupáján. A fődíjat a Duna Televíziónak tudósító ungvári stáb nyerte el, a második díjat a gyergyószentmiklósi Zsigmond Attila riporter és a sepsiszentgyörgyi Somogyi Csaba operatőr vehette át. Zsigmond Attila elmondta, 1994 óta részt vesz a nyíregyházi kistérségi filmszemlén. Zsigmond Attila 2001-ben a Magyar Televízió különdíját, 2002-ben Nyírmeggyes település különdíját, 2005-ben pedig a harmadik helyezést érte el. /Jánossy Alíz: Filmetűd az ukrán turistáról. = Krónika (Kolozsvár), máj. 8./2007. november 27.Nemrég ért véget a Lakiteleki Filmszemle, a Kistérségi és Kisközösségi Televíziók VIII., Radványi Géza emlékezetére megrendezett szemléje. A gyergyószentmiklósi Rubin Stúdió tavaly három díjjal tért haza, az idén két, versenyprogramba beválasztott filmből az Egyik szeme sír, a másik nevet című, Remete hétköznapjait bemutató filmmel nyertek kategória-díjat, és a hozzá járó 200 000 forintot. Az alkotásban, így a sikerben is osztozik Daczó Katalin szerkesztő-rendező, Berszán-Árus György stúdióvezető-operatőr és Elekes Zsolt operatőr, valamint Simon Zoltán vágó. A gyergyószentmiklósi Rex Video Stúdió csapata Zsigmond Attila, Bíró Zoltán és segítőjük, Bajna György is örvendhet, nekik a huszonkilenc tagú zsűri Műhely-díjat adott át 300 000 forint kíséretében. Mindkét csapat ígérte, módot keres arra, hogy a nyertes filmek a tévé képernyőjén át eljussanak a gyergyói házakba is. /Balázs Katalin: Díjat hoztak a gyergyói stúdiók. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 27./2007. december 12.Lakiteleken november végén tartották a Kistérségi és Kisközösségi Televíziók VIII. Szemléjét. A filmfesztiválra Magyarországról és a határon túlról összesen 108 nevezés érkezett. Az előzsűri döntése alapján a versenyprogramba 35 alkotás került. A Gyergyószentmiklósi Rex Video Stúdió három opusza is a döntőbe jutott. A Gac-oldali mészárlás, az Ezerarcú láp és a Népi gyógymód Moldvából című filmek a Magyar Televízió megrendelésére készültek, a nézők a Kárpát Expressz adásában láthatták a kisfilmeket.,,Különösen a Gac-oldali mészárlásról szóló dokumentumfilm reprezentálja törekvéseinket ― mondja Zsigmond Attila, a nyertes stúdió rendező-operatőre. ― Igazi dráma elevenedik meg a filmben, 150 magyar honvéd tragédiája, akiket 1944. szeptember 7-én árulás folytán álmukban mészároltak le a szovjetek. Tragédiájuk fehér folt a történelemben, olyan esemény, melyről nem számolnak be a tankönyvek. ” /Gyergyói kisfilmek fesztiválsikere. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 12./2008. június 14.Horváth Loránd nyugalmazott lelkész-költő Marosvásárhelytől Torontóig és vissza küzdelmes, de sikerekben gazdag utat járt be. Erről vall lírai naplónak is beillő számos kötete, melyekből Erdélyt és a tengerentúli távoli világot is magába foglaló életfonala és hitvallása is kirajzolódik. Ő szerkesztette az Amerikai és magyar költők hitvallása című vers-antológiát. Marosvásárhelyen a Bernády téri református esperesi hivatal tanácstermében került sor a Világot járt szívem vallomásai című találkozóra, amelyen elsősorban a Vásárhelytől Windsorig és az Új Jelenések című könyvei köré csoportosultak. A költő saját előadásában tolmácsolta kedvenc verseit. Az esten rögtönzött kiállítás is volt. Horváth Loránd egykori és mai festő, grafikus, szobrász barátainak, alkotásai illusztrátorainak – Zsigmond Attila, Nagy Pál, Nyilka Róbert, Vass Albert, Balázs Imre, Kedei Zoltán, Hunyadi László, Porzsolt Borbála, Zolcsák Sándor, Fekete Zsolt, Ősz Zoltán, V. Szász István – műveiből állított ki néhányat. /(nk): Ige és poézis. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 14./2008. szeptember 16.Évente több száz reménykedő levél érkezik a Sírjaik hol domborulnak című műsorhoz Budapestre. Az egykori honvéd hadisírok felkutatására alapított kegyeleti műsor másfélszázadik adásához érkezett. A szerkesztők három éve kutatnak az eltűntek után, eddig már több száz katona és munkaszolgálatos sírját azonosították. A keddenként délután az m1-en jelentkező összeállításban gyakoriak a határon túlról érkező tudósítások. Emlékezetes az Uz-völgyi hadisírokról készített alkotás, Simon József munkája. Az adás a több mint ezer hősi halottnak állít emléket, akik 1944 augusztusában a román átállás után a többszörös túlerő ellen védték a Hargita és Bákó megyét elválasztó völgyet. A 11. Székely Határőr Zászlóaljat, a szövetséges Románia határán, fiatal tapasztalatlan katonákból, leventékből állították össze, akik a legcsekélyebb esély nélkül vették fel a küzdelmet a harcedzett, gépesített szovjet alakulatok ellen. Különösen érdekesnek ígérkezik a szeptember 16-i, jubileumi adás. Az Arad megyei simonyifalvi és kőröskisjenői svábok kitelepítéséről Puskel Tünde Emese készített megrázó filmet. A javarészt fiatalokból álló csoportot Krivoj-Rog bányáiba vitték, ahol az embertelen bánásmód és az éhezés következtében legtöbbjük elpusztult. A Gyimesi-szoros bunkereiről és védőállásairól a gyergyószentmiklósi Zsigmond Attila forgatott filmet. /A világháborúk áldozatai. = Krónika (Kolozsvár), szept. 16./2008. szeptember 20.Marosvásárhelyen a Bernády Ház a Homoródszentmártoni Alkotótábor 1991–2008 közötti időszakának válogatott anyagát látta vendégül földszinti galériáiban. A jelenlegi táborszervező Homoródmente Művészetéért Alapítvány 1991-ben alakult, de maga a rendezvény jóval régebbi múltra tekint vissza: az idén immár a harmincegyedik alkalommal szervezték meg. Elsőként az alapítvány elnöke, dr. Sata Attila szólt a közönséghez. Az alapítvány munkáját ismertette, beszámolva arról, hogy a tábornak már több mint 250 munkát adományoztak a részt vevő művészek, ezért felvetődött egy ingatlan megszerzésének a kérdése, ahol az alkotókhoz méltó galériát tudnának berendezni, illetve a művészek nyugodtabb körülmények között dolgozni. Nagy Attila nyugalmazott tanár, az alapítvány tiszteletbeli elnöke és táborszervező ötletgazda elmondta: 1978-ban Cseke Péter javaslatára szervezte meg az első alkotótábort. A tábornak vannak már halottai – Zsigmond Attila vagy Maszelka János –, de munkájuk és nevük fennmaradt, képeik a tárlaton is láthatók. /Nagy Botond: Homoródmenti gyűjteményes. Nívós tárlattal nyitott a Bernády Ház. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 20./2009. április 27.Április 25-én nyílt meg a Zsigmond Attila-emlékkiállítás Marosvásárhelyen a Bernády Házban. A festőművész portréi, a grafikái, pasztelljei, olajfestményei sorakoztak a falakon. Hajdúhadházán is fellelhető egy monumentális grafikája. Zsigmond Attila a híres marosvásárhelyi festőiskola egyik utolsó képviselője volt. /Nagy Botond: Aki odaadta magát a világnak. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 27./2009. december 3.A gyergyószentmiklósi Rex Video produkciója, Zsigmond Attila operatőr-vágó-gyártásvezető és Bajna György újságíró, szerkesztő-riporter produkciója, a Sziklára épített iskola nyerte el Lakitelken a Kistérségi és Kisközösségi Televíziók Fesztivál idei, sorrendben a tizedik szemléjének ötszázezer forintos fődíját. A filmszemlére 96 alkotás nevezett be. A lakiteleki eredményhirdetésen legjobbnak ítélt alkotás a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnáziumot mutatja be, Berszán Lajos atya szemével. Berszán atyának olyan iskolaszigetet sikerült felépítenie, ahol találkozik a moldvai és gyimesi csángó, valamint a székely, mutatott rá Bajna György, a film riportere. A kétszemélyes stáb jelenleg egy tényfeltáró riport előkészítésén dolgozik: az Így veszett el Erdélyország 1940–1944 című filmjük ábrázolja kívánja azokat a helyszíneket, melyek az Erdélyben zajló háborúk fő színterei voltak. Többek között két Horthy-testőr visszaemlékezése is elhangzik. /Csibi Márti: Fődíj erdélyi filmeseknek. Gyergyó nyert a Kistérségi és Kisközösségi Televíziók X. Filmszemléjén. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 3./2010. december 4.Így veszett el Erdélyország (Díjeső székelyföldi dokumentumfilmnek)November 23—26. között tizenegyedik alkalommal rendezték meg Lakiteleken a Kistérségi és Kisközösségi Televíziók Filmszemléjét. A szemlére 83 alkotás érkezett, amelyek közül 28 került a döntőbe. A zsűri ötszázezer forintos fődíját, a Duna Televízió különdíját, valamint a Lakiteleki Béke és Barátság Nyugdíjas Klub által javasolt különdíjat a gyergyószentmiklósi Zsigmond Attila Így veszett el Erdélyország című alkotása kapta. A lakiteleki rendezvény díszvendége Zsigmond Vilmos Oscar-díjas operatőr volt, a véle folytatott szakmai beszélgetést Sára Sándor filmrendező, a Duna Televízió örökös tiszteletbeli tagja és Lezsák Sándor költő, a Magyar Országgyűlés alelnöke vezette, aki a sepsiszentgyörgyi dr. Szőts Dánielnek, meglepetésére, a filmben vállalt szerepéért személyesen gratulált. Dani bácsi, a 86. életévében járó háborús veterán nem is tudott arról, hogy a Lakiteleken díjazott alkotó az Úz völgyében, Sepsiszentgyörgyön és egy baróti honvédtalálkozón folytatott beszélgetésüket készülő dokumentumfilmjében történelmi tanúságként és tanulságként hasznosítja, hisz a II. világháborút végigharcoló mikós diák több mint fél évszázada mint élete egyik legnagyobb élményét minden adódó alkalomkor fűnek-fának magyarázza. Kérdezem, hogy mi legyen élete egy másik nagy élménye, mire dedikálva átadja az általa előszavazott kötetet, József Álmos Bevonulás Sepsiszentgyörgyre, 1940 című fotóalbumát, amely a sepsiszentgyörgyi T3 Kiadónál jelent meg. Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. május 14.SzilágyballaTudományosan a szõlõrõl és borról A szõlõ és a bor Szilágyság történelmében címmel szervezi meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület Zilah és Vidéke Fiókszervezete május 14-én, szombaton délelõtt a szilágyballai iskolába a VIII. Szilágyság-kutatás napot. A program 10 órakor kezdõdik, köszöntõt mond Bajusz István az EME Zilah és Vidéke Fiókszervezete részérõl, Sipos Gábor az EME részérõl és Péntek János a kolozsvári Akadémiai Bizottság részérõl. 10.20 órától a következõ elõadások hangzanak el: Péntek János Milyen tanulságai vannak legutóbbi, a felsõoktatásra irányuló elemzésünknek a mezõgazdasági szakoktatás vonatkozásában, Széman Péter A bor tréfás története, Csávossy György A bor dicsérete, Szabó T. E. Attila A bor a régi magyar gyógyításban, Zsigmond Attila A szõlõ és bor egyháztörténeti vonatkozásai. Délben rövid szünetet tartanak, majd 12.20 órától ismét elõadások lesznek: Egyed Ákos A szõlõterület kiterjedése és a szõlõtermesztõ gazdaságok száma Szilágy vármegyében a 19. század végén, Kovács Adorján Adottságok a szilágysági szõlõ- és bortermesztésben. Múlt, jelen, jövõ, Talpas János A szilágysági szõlõgazdaságok lehetõségei a turizmusban, Pécsi L. Dániel A szõlõ és bor címerképi elõfordulásai a kezdetektõl napjainkig. Történelmi, egyháztörténeti vonatkozások bemutatásával, Sipos Gábor Derecskei Demeter, a Szilágyság reformátora. Egyházi helytörténeti tanulságok. 14 órakor átadják a Petri Mór-díjakat, majd megtekintik a lehetséges bormúzeum helyiségét. Szabadság (Kolozsvár) 2012. október 9.Megalakult a Külhoni Magyar Televíziósok és Rádiósok SzövetségeGyergyószentmiklóson megalakult a külhoni televíziós és rádiós műhelyeket összefogó Külhoni Magyar Televíziósok és Rádiósok Szövetsége. A szövetség célja, hogy összefogja a külhoni televíziós és rádiós műhelyeket, ezek között szorosabb együttműködést alakítson ki, egységes érdekképviseletet biztosítson számukra, szakmai továbbképzőket és találkozókat szervezzen, és felkutassa a közös pályázati lehetőségeket. A szövetség alapítói között erdélyi, kárpátaljai, vajdasági és őrvidéki televíziós és rádiós újságírók szerepelnek. A közlemény szerint a szövetség elnöke Zsigmond Attila gyergyószentmiklósi televíziós, alelnökei pedig Szabó Attila székelyudvarhelyi és K. Debreceni Mihály kárpátaljai televíziós szakember. Zsigmond Attila az MTI megkeresésére elmondta, az alapítók szándéka szerint hamarosan civil szervezetként jegyzik be Romániában a szövetséget, amelyhez valamennyi külhoni magyar rádiós és televíziós újságíró csatlakozhat, aki egyetért a szövetség céljaival. A magyarországi vagy a romániai közszolgálati médiában dolgozókat, illetve a kereskedelmi rádiók vagy televíziók szerkesztőségében dolgozó újságírókat is a soraikba várják. Zsigmond Attila hozzátette, az 1990-es évek közepén már megalakult Dobogókőn egy hasonló szervezet, de pár év működés után szétesett. Zsigmond Attila az érdekérvényesítés és a szakmai találkozók szervezésének fontosságát külön is hangsúlyozta. Megemlítette, a szövetség a munkaadókkal szemben is egységesen léphetne fel, de azoknak a szakmai tanácskozásoknak a megszervezését is vállalhatná, amelyekre - a kedvezőtlen gazdasági viszonyok miatt - egyre ritkábban vállalkoznak a magyarországi közmédiumok. „Hihetetlen, hogy mennyi mindent tanulhattunk annak idején a magyar köztelevíziók által szervezett szakmai találkozókon; ezek azonban (aztán) rendre elmaradtak” - mondta Zsigmond Attila. Krónika (Kolozsvár) 2014. augusztus folyamánCsendes jubileum- Megjelent a zilahi Hepehupa 50. száma – „Hiába él, aki senkinek sem használ.” (Báthori István) Lehet-e, szabad-e a Szilágyságban – Zilahon – művelődési folyóiratnak találóbb címet adni? Abban a tájhazában, melynek nevét Báthori István, Ilosvai Selymes Péter, Wesselényi Miklós, Kölcsey Ferenc, Ady Endre, Bíró Lajos… s még oly sok híresség emelte a magyar szellemi élet jelképes Pantheonjai sorába, természetes gesztus, hogy egy irodalmi lap fejlécén, címlapján Ady Endre híres versének – Hepehupás vén Szilágyban – sorai visszhangozzanak bennünk, mely egyszerre utal a történelmi vármegyére s annak természeti adottságára, melyről Beke György (1927– 2007) oly érzékletesen, ihletetten ír az 1975-ben megjelent riportkötete – Szilágysági hepehupa – Prológusában: „Maga a természet írta elő, mikor e tájat megalkotta. Egymásra szabadítva hegyeket-dombokat, hogy mindegyre összeugorjanak, de békítve is őket, hogy szorításuk elernyedjen, ölelés válhasson belőle. A Szilágyságról csak ezzel lehet kezdeni a krónikát: a hepehupával… (…) Erről a hepehupáról sokáig azt hittem – tán van még, aki így hiszi –, hogy szép hasonlat, költői kép csupán, hangzatos, el lehet játszani vele. E táj megtanít, hogy ez itt nem díszlet, hanem lényeg. (…) Dombról völgybe, lefelé száll, szalad a hepehupás táj, ez a törvénye. De a völgy aljából következik megint a domb, a kapaszkodó, minél mélyebb a táj bugyra, annál meredekebben, törvény ez is, szilágysági parancsolat. Nyugtalanító, de meg is nyugtató szabály.” A látvány ihlette természeti képet – mutatis mutandis – kivetíthetjük a tájegység történelmére, szellemi életének Petri Mór 1901-ben megjelent monográfiájából kiolvasható hullámmozgására is, melynek csúcsain ott találjuk a Református Kollégium megalapítását (1646), a Wesselényi Egyesület létrehozását (1883), a Wesselényi– és a Tuhutum-szobor felavatását (1902), a történelmi megye városaihoz – Zilah, Szilágysomlyó, Zsibó, Szilágycseh, Tasnád… – köthető megannyi társadalmi, művelődési eseményt, melyek meghatározták arculatát, szellemi életének alakulását. Közéjük tartoztak a megyeszékhelyen indított, megjelent lapok – Szilágy (1877), Szilágy és Vidéke (1883), Szilágy-Somlyó (1883)… –, amelyek nem csupán egy táj információs igényét voltak hivatottak kielégíteni, hanem közvéleményt formáltak, igényes szellemiségükkel a közösség műveltségi szintjének emelését is szolgálták. Az 1968-as területi-adminisztrációs átszervezés következtében robbanásszerűen felduzzasztott megyeszékhelyen a magyarság arányszáma mélypontra süllyedt. De az 1989/90-es fordulat valósággal tűzbe hozta, egységbe kovácsolta, cselekvésre buzdította a megye szellemi embereit. Az első hónapokban létrejött az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Közművelődési Egyesület helyi fiókja, a Szilágy Társaság, A Pro Zilah Egyesület, a szilágysomlyói Báthori István Alapítvány, a Zilahi Kincs Gyula Alap, a szilágycsehi Tövishát Kulturális Társaság… Újraindul a Szilágyság hetilap (1991). 2000-ben megalakul, s egy év múlva szilágysági művelődési folyóiratként, negyedéves periodicitással jogi bejegyzést is nyer a Hepehupa, melynek első száma 2002 januárjában jelent meg. A kezdettől igen igényes tartalmi és nyomdai kivitelezésben megjelenő lap alapítója és kiadója Major István nyomdatulajdonos, a zilahi Color Print kft ügyvezető igazgatója, támogatói sorában pedig ott találjuk a Szilágy megyei tanácsot, a Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központot, a Communitas Alapítványt. A megpezsdült szellemi mozgalom animátorai között meghatározó szerepet vállal a Petri Mór-díjjal kitüntetett Fejér László újságíró, aki a kezdetektől főszerkesztőként jegyzi a lapot, továbbá tanárok, múzeumi szakemberek, kutatók, képzőművészek, a kulturális élet jeles személyiségei. A Hepehupa lett a tájegység első magyar nyelvű művelődési kiadványa, hisz korábban csak hetilapok léteztek. A folyóirat céljairól a főszerkesztő tájékoztatott: „A kiadvány induláskor kitűzött célja a helybeli – szilágysági és innen elszármazott – szerzőknek közlési lehetőséget nyújtani. Előzőleg helytörténeti, néprajzi tanulmányok, irodalmi alkotások csak rétegkiadványokban, illetve magyarországi lapokban jelenhettek meg. A folyóirat szilágysági jellegét biztosítják a Szilágyság-kutatás témakörében – a Gyökerek rovatban – közölt tanulmányok: helytörténet, művelődés-, művészet- és gazdaságtörténeti munkák, néprajzi és népköltészeti gyűjtéseket összegző dolgozatok, egyháztörténeti írások. A kiváló helyi szerzők és kutatók mellett helyet kaptak a lapban szilágysági témákat feldolgozó, az egyetemes magyar kultúrértékeket bemutató írások szerzői is. Közülük említeném Papp Zoltán debreceni és Kovács Miklós váci történészt, Halász Péter budapesti néprajzkutatót, Karácsonyi Károly, Németországban élő természettudóst, dr. Kiss László szlovákiai orvos-történészt, Bíbor Mátét, a budapesti Országos Széchényi Könyvtár levéltárosát, egyetemi oktatót, Petkes József képzőművészt és néprajzost… Az elmúlt években megjelent sorozatok közül említeném Kovács Miklósnak a volt Wesselényi Kollégium történetét, Lóga Zsoltnak a szilágysági vasúthálózat kiépítését bemutató dolgozatát, a nemrég elhunyt Majos Miklós tanárnak a szilágysági kertész-falvak életét bemutató írásait. Föltétlen szólnom kell az évfordulókhoz kötődő tematikus számokról: Ady Endre zilahi életéről (2002), a kuruc szabadságharc 300. évfordulójáról (2003) – e számban közöltük Tóth–Máté Miklós: Rodostó című egyfelvonásos drámáját, amelyet Kassán mutattak be először –, továbbá a Munkácsy Mihály alkotásainak csíkszeredai kiállítása alkalmával született írásokat… Fölvállaltuk a helyi, illetve innen elszármazott írók és költők – Simonfy József, B. Simon György, Müller Dezső, Boda Edit, Kiss Lehel, Győrfi Simone, Fazakas László… – alkotásainak közlését. Ugyanakkor helyet kap a lapban a magyar nyelvterület számos alkotója: a kárpátaljai Vári Fábián László, az anyaországi Újházy László, Devecseri Zoltán, Borbély László, Villányi László, Grendel László… Verssel, prózával volt jelen a lapban a szebeni származású Franz Hodjak, az amerikai Peter Cooper… Irodalomtörténeti témájú írásaink hasonlóképpen tágítják azt a szellemi kört, ami olvasóink tájékozódását segíti. Nagy figyelmet fordítunk a megye képzőművészeti életének bemutatására. A lap »minitárlata« az első és hátsó borítókon színes reprókban, igényes nyomdai kivitelben járul hozzá a kiadvány tematikus palettája megjelenítéséhez. Szabó Vilmos, Barta Ilona, Adorján Ilona, Sepsi József, Hajdú Attila, Szervátiusz Jenő, Wagner Péter alkotásai, továbbá a New York-ban élő Frank Deak fotóművész szilágysági, illetve a világ más tájain készült fekete-fehér és színes képei számottevően gazdagították, emelték a művészeti rovat fényét. A tematikai gazdagságot jelzik a lapban közölt tudományos munkák, Egyed Ákos, a nemrég elhunyt Csetri Elek, Vékov Károly, Kozma Dezső, Péntek János szilágysági vonatkozású vagy általános témát feldolgozó munkái a lap szélesebb beágyazódását szimbolizálták, növelték értékét és ismertségét. A 10. évfolyam idején végzett összegzés szerint a Hepehupa hasábjain száznál több szerző 1226 írása jelent meg, ebből 110 tanulmány, 57 néprajzi dolgozat, 25 önéletírás, számos vers, kisregény, regényrészlet, dráma, vallási tárgyú dolgozat, könyv- és lapismertető jelent meg. Folyóiratunk népszerűsítését, ismertetését szolgálták az olvasókkal szervezett találkozók a megyében, továbbá Kolozsváron, Szebenben, Nagybányán, Szamosújváron, Nagyváradon, valamint a határainkon túl: Budapesten, Győrben, Gyulán, Bécsben… Munkatársaimmal – Bekő N. Ildikó, Kiss Lehel, Kovács Kuruc János, Lakóné Hegyi Éva, László László, Zsigmond Attila, Szőke Anna, Major Éva, Niculaş Tudoran Cristian – azon munkálkodunk, hogy az induláskor felvállalt szolgálatunkat és szerepüket a lehető legjobban teljesíthessük.” Egy maroknyi csapat zászlajára írta, hittel vallja Báthori István erdélyi fejedelem szavait: „Hiába él, aki senkinek sem használ.” Ez a kitűnően szerkesztett lap, a kiváló nyomdai kivitel is igazolja, hogy áldozatos hittel és munkával ki lehet emelkedni a hepehupa völgyeiből, hogy a kommunista diktatúra idején palackba zárt jó szellem, a nyilvánosságtól eltiltott, a tevékenységében korlátozott, a béklyóitól megszabadult alkotó akarat csodákat tud teremteni. Ilyen csodaszámba menő siker a Hepehupa ötven száma – távol a tudományos, kulturális centrumoktól, jelezve azt, hogy a használni akaró, a tájhaza és lakói, az egyetemes magyar szellemi élet szolgálatára elszegődött, ihlettel és cselekvő akarattal megáldott személyiségek valóban hasznára lehetnek a magyar kultúrának és szellemi életnek. Máriás József, Művelődés (Kolozsvár) 2014. november 18.Film a székelyföldi betyárokrólKözel kétéves forgatás után a Médiatanács Magyar Média Mecénatúra programjának támogatásával a napokban elkészült a gyergyószentmiklósi Zsigmond Attila ötvenkét perces Székelyföldi betyárok című dokumentumfilmje az ozsdolai Pusztai Ferencről és Dézsi Dénesről, valamint a kászonfeltízi Máté Györgyről (Jegesről). A filmes stáb többek között Ozsdolán, Bélafalván, Esztelneken, Dálnokon, Csernátonban és a Kászonokban forgatott, megszólaltatva mindazokat a kortársakat, akik ismerték a három betyárt. „Nem klasszikus értelemben vett dokumentumfilm készült, szubjektív megközelítésben viszonyultunk a témához, reméljük könnyen fogyasztható és érthető filmet sikerült összehozni” – mondta érdeklődésünkre Zsigmond Attila operatőr és rendező. A dokumentumfilmet a jövő év elején a Duna Televízió tűzi elsőként műsorra. (iochom) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. április 4.Sors és jelképFejezetek az erdélyi magyar képzőművészet történetéből 1920–1990 A magyarországi kulturális élet nagy összművészeti eseménye, a Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik kiemelkedő rendezvényeként április 24-én a Magyar Nemzeti Galériában megnyílik az erdélyi magyar képzőművészetnek szentelt Sors és jelkép elnevezésű kiállítás. A tárlat páratlan a maga nemében. Erdély művészete ekkora figyelemnek még sosem örvendhetett, minden eddiginél nagyobb merítésű, átfogóbb, sajátos szempontú válogatást visznek közönség elé. A kiállítás több mint félszáz magyarországi, romániai, németországi köz- és magángyűjtemény kollekcióiból kölcsönzött munkákat. Minderről a tárlat kurátorával, Szücs György művészettörténésszel, a budapesti Szépművészeti Múzeum Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató- helyettesével beszélgettünk. – Célegyenesben a kiállítás szervezése, előkészítése. Időben eléggé nagy és bonyolult korszakot fog át, több szempontból sem lehetett könnyű összehozni ezt a gazdag anyagot. – Nem, de éppen mert ilyen nagy korszakot áttekintő kiállítás még nem volt, fel kellett vállalnunk a kihívást. Az I. világháború és az 1989-1990-es fordulat közötti időszakot legalább két markáns korszakra lehet tagolni: az egyik a két világháború közötti periódus, amelynek az elején egy más állam kereteibe került magyar közösségnek kellett számot vetnie azzal, hogyan tovább. A második nagy korszak talán kevésbé 945-höz kötődik, inkább a 40-es évek végéhez, a szocialista korszak eljöveteléhez. Számolnunk kell azzal is, hogy az észak-erdélyi karéj pár évig Magyarországhoz tartozott, tehát volt egy rövid reintegráció, amikor ismét új gondolkodási mód alakulhatott ki. Kicsit tágnak tűnik ez a történelmi és művészeti szempontból is összetett, ellentmondásokban bővelkedő intervallum, más elképzeléseket is átgondoltunk, de végül úgy döntöttünk, hogy ezt a nagyon széles merítést csináljuk meg, hiszen a későbbiekben kisebb-nagyobb kiállítások fogják majd ezt kiegészíteni. Számos galériával vagyunk kapcsolatban, és megbeszéltük, hogy az április 24-én nyíló kiállítás nyitva tartása alatt szatellitkiállításokat rendeznek, a weblapon egymásra tudunk hivatkozni, és a hálózat egy kicsit gazdagítja ezt az egyébként is nagy kiállítást. – Egy ilyen aránylag nagy korszakot egyszerűbb úgy átfogni, hogy elsősorban a művészi csoportosulásokra összpontosítanak a rendezők? Milyen fő elv érvényesült a tárlat koncepciójának a kidolgozásában? – Gondoltunk arra, hogy centrumok hálózatával próbáljuk ezt az időszakot leírni. Beszélhetünk Nagybánya megújulásáról egyfelől, aztán arról, hogy Nagyváradtól Kolozsvár veszi át a stafétát a 20-as években a Korunk folyóirat és más hasonló dolgok miatt, miközben Nagyváradon is folytatódik egy nagyon komoly művészeti élet. Marosvásárhely az ’50-es évek után válik meghatározóvá, nem utolsósorban a művészeti líceumból kiáramló, illetve odatelepedő művészek, Nagy Pál, Balázs Imre, Zsigmond Attila és számos jeles társuk révén. Kolozsváron grafikai iskoláról szoktunk beszélni Banner Zoltán nyomán, és valóban, a ’60–70-es években az ottani képzőművészeti főiskola hatásaként is robbanásszerűen tör fel Cseh Gusztáv, Árkossy István és a többiek csapata. Így is össze lehetett volna rakni az anyagot, de mégis azt gondoltuk, hogy az erdélyi magyar művészet fogalmát úgy szerencsésebb letapogatni, ha olyan tematikus egységeket állítunk össze, amelyeken belül a kérdésfelvetés a tematikus tartalmakra vonatkozik. Ilyen például a tájfestészet és a tájban munkálkodó ember. Ez kissé sztereotip módon társul az erdélyi művészethez. Próbáljuk végigkövetni a Nagybányáról kiinduló, illetve az azzal párhuzamos szálakat, mint amilyen Nagy István művészete, és folytatjuk Szolnay Sándorral, a marosvásárhelyiekkel, egészen a ’80-as évekig. Igyekszünk felmutatni, hogy a táj mint gondolat, mint kifejezési lehetőség, mint hordozó hogyan változik az évtizedek során. Akárcsak egy életművön belül is milyen változások lehetnek. Pittner Olivér például a 30-as évek legelején, amikor Dél-Amerikából hazaköltöznek, konstruktív, kristályszerű alakzatokat fest, viszont Marosvásárhelyen már organikus, furcsa, szürreális hatású gyökereket. Tehát egy-egy mikrokörnyezetet is érdemes megvilágítani. A marosvásárhelyi vizsgálódások irányai ekképpen felsokasodnak. Az absztrakt irányába elnyúló sajátos mikrokörnyezetet ismerünk például Albert Lászlónál, Nagy Pálnál, szóval ilyen értelemben ott más a közeg. Ezeket végiggondolva, egyazon kiállítási térben látható az a mozgás, ami a tájfestészetet mint problematikát hordozza. Hasonló módon nézzük meg a húszas évek avantgárdját, a húszas-harmincas évek klasszicista törekvéseit, Szolnay Sándort, Jándi Dávidot Nagybányán, Fekete József szobrászt, akivel kicsit az art deco irányába megyünk el. Lesz szociális piktúra, ahol a társadalomkritika is megjelenik, mondjuk Leon Alexnél, szóba jöhet Gy. Szabó Béla Liber Miserorum metszetkönyve, tehát az ábrázolásból korábban kiszorult harmadik világ, vagy a "negyedik rend" művészete, ahogy Dési Huber István fogalmazott, de ugyanakkor belép az utópia is, hiszen Mattis Teutsch János, akit avantgárdistaként ismerünk már a 10-es években, és egyrészt Bukaresthez, másrészt Németországhoz, harmadrészt a Kassák körhöz is kapcsolódott, ekkor már nagy konstruktív freskótervekkel, utópikus megnyilvánulásokkal jelentkezik. – Többnyire lezárt életművek kerültek szóba. Ma élő alkotók művei lesznek-e a kiállításon? – Természetesen. Az volt az elv, amit különben nem túlzottan szigorúan tartottunk be, hogy lehetőség szerint legyen néhány olyan 90 utáni mű, akár áttelepedett, akár otthon maradt alkotóktól, amely éppen a kilencvenes váltásra reflektál. Az áttelepedett művészeknél is az otthon készült alkotásokra koncentráltunk, hogy abban a kultúrkörben, az ottani kiállítási szisztémában, szellemi közegben született alkotások beszélgessenek egymással. És ahogy közeledünk a kilencvenes év határáig, sokan képviselik a '84 körülre nagyjából eljött MAMŰ Társaságot. Krizbai Alex, Nagy Árpád Pika, Elekes Károly és társaik több Vásárhelyt készült munkája lesz látható a kiállításon. Sajnálatos módon a '91-ben meghalt Baász Imrének azok a dokumentumai már nem kerülnek be, amelyek a Szent Anna-tavi performance fesztivál indításánál vagy a 90-91 körüli szervezéseiben születtek. Viszont a Kalevala időszakában készültek és a későbbi megújító grafikák, a rácsos, hálós szimbolizmus művei szerepelnek. – Az előkészítő munka egy egész nagy csapatot vett igénybe? – A koncepció kidolgozásában erős kontrollokkal próbáltuk megvalósítani az elképzelésünket. Ebben az Erdélyben működő, az ottani művészetet nagyon jól értő művészettörténészeket is megkérdeztem, különböző generációkat. Például Murádin Jenőt, Vécsi Nagy Zoltánt vagy Székely Sebestyént. Mindenik egy kicsit másképpen látja a művészettörténetet. Itt kolléganőm, Boros Judit volt az, akivel megbeszéltem és teszteltük a tárlat kidolgozását. A végső döntés az enyém maradt, de mindenképpen szerettem volna, hogy azok a vélemények legalább elhangozzanak, amelyekkel Budapestről nézve esetleg nem számolok. Nem mondom, hogy ez egy konszenzusos kiállítás. Szerintem vitára késztető, akár a beválogatott, illetve kimaradt művészek szempontjából, akár koncepciójában, akár belső arányok, megközelítés tekintetében. De talán ez is lenne a feladata, hiszen az előbb említett új kiállításokat serkentheti, és új szempontrendszereket is érvényesíthet. – A nagyközönséget elsősorban a kiállítás érdekli, de természetesen mint minden ilyen jelentős rendezvénynél, lesz kísérőanyag is. Egy nagy, átfogó katalógus is készül. Az sem kis munka. – Dokumentáljuk a kiállítást. De valójában a katalógus lesz maradandó. Nem a tárlat leképezése egy az egyben. Bár a kiállítás szerkezetét a műtárgylista előtt föl fogjuk tüntetni, hogy kiderüljön, milyen struktúrában mutattuk be az alfabetikus sorrendben közreadott anyagot, ez inkább egy problémafelvető, tanulmányi katalógus. Azt kértem a szerzőktől, hogy egy-egy problémát, korszakot modellszerűen villantsanak fel, és a jelenségeket próbálják reflektíven nézni. Az idősebb nemzedékből például Gazda József és Banner Zoltán személyes emlékeket is be tudott keverni a szövegébe, ami már forrásértékű. Olyanokat például, hogy egy-egy kovásznai tárlat vagy egy-egy marosvásárhelyi lapszám milyen kompromisszumok árán jöhetett létre. A katalógusba így személyes fotók is be tudnak kerülni. Ettől talán életszerűbbé válik, közelebb hozza a mai nézőhöz ezt a több szakaszra oszló korszakot. – Végül egy személyesebb jellegű kérdés. Hetek óta ezzel kelsz, ezzel fekszel, annak idején a Nemzeti Galériában rendezett nagybányai kiállítás hozott számodra sok szakmai elismerést. Ettől is ilyesmit remélsz? Bár azt is említetted, vitát is szülhet a rendezvény. – Nagybánya egy más kérdés volt. Csorba Géza akkori főigazgató-helyettessel társrendezőként csináltuk azt a kiállítást, de mivel a kutatásokat én tovább folytattam, és számtalan kiállítás, kiadvány, megnyitószöveg, cikk született ebben a témában, az valahogy rajtam ragadt, és indulásként nagyot lendített rajtam. Ez a kiállítás talán szerencsés időben egy olyan összegzés lehet, ahol én már semmiféle szakmai vagy más elismerésre nem számítok. Ettől én nem változom, viszont az biztos, hogy maga a Nagybánya-kutatás mindig egy erdélyi kutatással is együtt járt. Most lehetőség nyílik arra, hogy egy nagyobb összefüggésrendszerbe helyezzem a nagybányai megújulási szakaszokat, illetve folyamatokat, és olyan rendszerbe tudom fogni a párhuzamos, egyéni élményeimet, művészekkel való barátságot, kiállítások megnyitását, műteremláto-gatásokat, ami által az erdélyi kultúra, illetve művészettörténet folyamatos átélése, kutatása a magam számára is történeti összefüggésbe kerülhet. Leírva, végiggondolva én magam is tágabb és mélyebb rálátást kapok erre a nagyon hosszú XX. századi korszakra. – Túl az érzelmeken, vannak olyan vélemények, hogy az erdélyi művészetet némiképp a provinciával azonosítják. A kiállítás, illetve a kiadvány ezt mennyiben tükrözi vagy cáfolja? – Nyilván a nézőpont budapesti. Mint mondtam, a kiállításba és a katalógusba bevontam az erdélyi művészettörténészeket is, de a munkatársainkkal próbáltunk egy olyan kiállítást összerakni, amivel azt szeretném bizonyítani, hogy minden évtizedben, minden korszakban, minden generációban volt néhány olyan művész, aki minimum a magyarországi kiemelkedő művészekkel párhuzamosan azonos minőséget hozott létre, és alkalmanként akár európai nívón is tudott szerepelni. Ilyenformán a megszokott átlagművészetet nem akartam bemutatni. Nem akartam, mert félrevezető lenne kiállítani az ’50-es évekbeli, szocreálnak nevezett propagandaművészetet, vagy a későbbiekben modernizmussal egy kicsit felfejlesztett, szintén szocialista realista nézőpontot, hanem azt próbáltuk elérni, hogy a budapesti vagy a külföldi látogató meghökkenve úgy érezze, itt most egy nagyon összeállt, nagyon magas és erős művészet alakult ki. Természetesen számos olyan műtárgy lesz, amely az építéssel, a szociális munkával kapcsolatos, vagy egy-egy tartományi tárlaton üdvözölt tematikájú mű, de mai szemmel sem bántó kompromisszum. Nagy Albertnél például, aki az erdélyi művészetben sokakra hatott, az építés soha nem kimondott szocreál, nála a munkásábrázolásnak mindig részben ironikus, részben drámai megjelenése van, ahogy Derkovits Gyulánál is elmondható ez. Vagy van például Ferenczi Noéminek egy Rőzsehordója, amit ugyancsak kiraktunk, hiszen ő a ’20-as években dolgozott, élt Erdélyben. Ziffer Sándorral állított ki. Ferenczi Noémi munkaábrázolása se az a fajta propaganda vagy kultuszművészet, amit nem szeretünk. Summázva azt gondolom, hogy reményeink szerint ez mind a budapesti, mind a nemzetközi tájékozatlanabb közönséget meghökkentő, érdekes, minden szekcióban valamiféle élményt, izgalmat nyújtó tárlat lesz. Nem névsorolvasás, és nem egy olyan mechanikus tárlat, hogy összeírjuk a 300 legjelentősebbnek tartott művészt és évtizedenként mindenkitől kirakunk egy művet. Bizonyára egy olyan kiállítást is meg lehetne nézni, de úgy éreztük, hogy ez akkor semmiről nem szólna. Így viszont, hogy egy szerkezetet, egy olvasatot, fejezeteket adunk ennek a ’70 évnek, talán a nézők fejezetenként egy-egy dologra, problematikára jobban koncentrálni tudnak, és a későbbiekben talán más erdélyi művészeket is látva, igazítani, illeszteni tudják ennek a képzeletbeli utazásnak az egyes állomásaihoz. – A budapesti idegenforgalmi csúcs idején is nyitva lesz a kiállítás? – Április 24-től augusztus végéig tart nyitva, pont a nagy turistaszezonban. Talán Erdélyből is sokan, esetleg éppen csoportosan is megtekinthetik. Már az elején felmerült az is, hogy milyen jó lenne ezt a kiállítást vagy valamelyik változatát Erdélyben is valamilyen módon bemutatni, de helyproblémákba ütköztünk, mert ez több mint 400 művet tartalmazó kiállítás, még akkor is, ha Cseh Gusztáv Hatvan főember című alkotása hatvan kisgrafikát jelent, vagy Nagy Imrének néhány portrésorozata akár egy húszas tétel lenne. Ekkora kiállítási tér Erdélyben sajnos nincs. Viszont a redukció is véges, hiszen ha az anyagot felére, harmadára csökkentjük, akkor már nem erről a kiállításról beszélünk. Egyébként az erdélyi anyagot sem látta senki így egybegyűjtve, az önmagában is érdekes lehetne még Erdélyben is. De legalább ennyire izgalmas lehetne a Magyarországról összegyűjtött, vagy csak a Nemzeti Galériában megtalálható jó művek gyűjteménye is. Mindezekre mi nyitottak vagyunk. Lelkesedésben nincs hiány, eddig bármelyik városban voltunk Erdélyben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, mindenhol azt mondták a szervezésbe bekapcsolódók, hogy mennyire jó lenne ezt itt is bemutatni! – Ezt magunk is megerősíthetjük. Legyen nagy siker a kiállítás! – Mi is ugyanezt szeretnők. N.M.K. Népújság (Marosvásárhely) 2015. június 22.Székelyföldi betyárok (Filmbemutató Kézdivásárhelyen)Közel száz érdeklődő jelenlétében pénteken este a kézdivásárhelyi Borudvarban mutatták be a Székelyföldi betyárok című 52 perces, a Magyar Média Mecenatúra támogatásával készült dokumentumfilmet. Az ősbemutatón a film készítői – Zsigmond Attila rendező-operatőr, Iochom István szakértő, Bajna György gyártásvezető és Orbán Ferenc zeneszerző –, valamint szereplői közül ketten – Pál István és Szabó Ottó – voltak jelen. A forgatások mintegy három évig tartottak Felső-Háromszéken és a Kászonok vidékén, az ez idő alatt összegyűlt tizennyolc-húsz órás anyagból állt össze a dokumentumfilm, melyben a kortársak vallomásai mellett az alkotók korabeli fényképeket és dokumentumokat is felhasználtak. A film Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes és Máté György (Jeges) hősies, de kilátástalan küzdelméről szól, akik az ötvenes években fegyverrel a kezükben harcoltak a kommunista rendszer kiszolgálói ellen. Habár nem tudták megváltoztatni, megbuktatni a vörös terrort, de hősies küzdelmük nyomán néhány hatalmával visszaélő párttitkár és erdész elnyerte méltó büntetését. A vetítésen Zsigmond Attila elmondta: az ősbemutatót nem Kézdivásárhelyen, hanem Ozsdolán kellett volna megtartani, de a faluban a mai napig megoszlanak a vélemények a három betyárról, ezért döntöttek így, nem akarták felkorbácsolni a kedélyeket. Azt is hangsúlyozta: a filmben olyan kortárs vallomása is helyet kapott, aki szerint nem betyárok, antikommunista harcosok, hanem katonaszökevények, banditák voltak. Arról is beszélt, hogy a Duna Televízió vetítette első alkalommal a dokumentumfilmet, majd a Duna World csatornán is megismételték, a közeljövőben pedig több magyarországi tévéadó és az Erdély Televízió is műsorra tűzi. Nemcsak a nézők, hanem a filmes szakma is pozitívan értékelte a filmet, amelyet több nemzetközi fesztiválon is műsorra tűznek – összegezett a rendező. A tervek szerint az alkotást többek között Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön is bemutatják. Dévai István Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. október 27.Időszeletek, relikviák – magunk tükreAz idei Székelyföld Napok keretében szervezték meg a 2. Székelyföldi Dokumentumfilm Szemlét. A program ötletgazdájával és főszervezőjével, Szabó Károly filmrendező-operatőrrel beszélgettünk e fontos filmszakmai eseménysorozatot követően, hiszen minden sikeresen vagy kevésbé sikeresen lezajlott projekt után szokás egy-egy kiértékelőt tartani, s továbbgondolni a témát, hogy a jövőben hol, mikor, s milyen értelemben kell finomítani a szervezés és a bonyolítás folyamatában, hogy az eredmény még látványosabb és még hatásosabb, emlékezetesebb legyen. A dokumentumfilmekkel úgy vagyunk, hogy általában a filmipar mostohagyermekeiként kezeljük, akárcsak oly gyakran a televíziók is, holott ezek az alkotások jórészt nem a fikcióra, hanem a hétköznapi rögvalóságra épülnek, azt mutatván be, hogy egy adott időintervallumban, egy bizonyos helyen kik és mik voltunk, mit cselekedtünk, illetve mihez viszonyultunk sehogy vagy bűnös közönnyel. Képes történetek e filmek rólunk, üzenetek, később is elővehető időszeletek, „filléres emlékek”, amelyekkel méltó módon illik bánnunk. Egészen pontosan 47 alkotás érkezett be, a magjelölt határidőig – mondotta a szervező, ami 35 alkotót, illetve alkotóműhelyt képvisel. Többnyire a székelyföldi megyékből neveztek be, de van bukaresti, kolozsvári, temesvári, magyar és belga produkció is. Ez a belga gyártású film, Debreczeni Alex munkája egy jelentős költségvetéssel készült mozi, amely technikailag is kiemelkedik a többi közül, nem beszélve arról, hogy Bözödújfalu, a településhez kapcsolódó visszaemlékezések önmagukban is izgalmas témát jelentenek… Én azt tartom, hogy tulajdonképpen Magyarország sem külföld, s főleg azt élő-dolgozó, a Székelyföldről elszármazott rendezők, operatőrök, televíziós szerkesztők sem azok, hiszen ide dolgoznak, folyamatosan minket (is) szólítanak meg vizuálisan, a mindennapi is elképzelhetetlen e hely nélkül. – Lehet-e tudni, hogy hány vetítés zajlott a három megyében? Meg lehet-e becsülni, hogy körülbelül hányan látták a filmeket? – Székelyudvarhelyen volt négy alkalmi vetítés, ami 12 filmet jelent, ebből két alkalommal én nem tartózkodtam itthon, így nem is részletezem a dolgot, de a Hargita és Kovászna megyei programok részletesen így néztek ki: október 14-én., a zetelaki kultúrotthonban Jakab Ervin A Nagy-Küküllő útja című dokumentumfilmjét vetítettük – nem véletlenül, nyilván, s ebbe besegített a helyi polgármesteri hivatal és a Dr. P. Boros Fortunát Elméleti Középiskola. Itt megtekinthető egy részlet az alsósófalvi farsangtemetésről. Nem a programban szereplő alkotás, hanem a Sóvidék Televízió riportfilmje. Csak ízelítő. A kistérségi televíziós műhelyek is bevonhatók a programba, hiszen több helyütt is tehetséges szakemberek dolgoznak, s rámozdítható a megszólított közönség egy-egy témára. Ugyanaznap a csernátoni Haszmann Pál Múzeumban a Simon József-dr. Kinda István szerzőpáros néprajzi dokumentumfilmjei tekinthették meg: Pásztorkodás–hagyományos sajtkészítés Zabolán, Méhészet–hagyományos családi méhészkedés Kálnokon, Mézeskalácsosság-hagyományos mézeskalács-készítés Kézdivásárhelyen. Aznap Sepsibükszádon, a Mikes Ármin Általános Iskola, informatika termében Bardócz Sándor Dobai Illyés utolsó útja, Kerekes Zoltán Az esztelneki dada, Benczédi József A bosszú napja, dr. Molnár Attila Nyolc év katonaság és Benczédi József Szomszédunk a mennyország című dokumentumfilmje volt műsoron, Sepsiszentgyörgyön pedig az Erdélyi Művészeti Központ földszinti kiállítótermében Vincze Csilla Üzenet – Portréfilm Páll Zoltánról, Csáky Zoltán Arcélek – Sütő Levente bútorfestő és Novák Péter Sámuel Csináljuk másképp! című filmje, Gyergyószentmiklóson a Central Kávé és Teaházban Püsök Botond, Demeter Zsuzsa Consumatum est – az Urmánczy-örökség, Farkas Antal, Lukács Csaba Határon 1988-89, Bálint Arthur Kié lesz a hegedű?, Kerekes Zoltán Az esztelneki dada, Soós Móni-Szabó Károly Kismértékben gyógyszer… és dr. Molnár Attila: Nyolc év katonaság című dokumentumfilmeket vetítettük, ottani helyi szervezőnk, a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ munkatársai segítségével. Ugyanaznap az illyefalvi kultúrházba is eljutott a szemle: Dr. Kinda István-Vargyasi Levente Szenesek című néprajzi dokumentumfilmjével, de ott meghívottként jelen volt Vargyasi Levente, a film operatőre is… Mindezeket nem azért sorolom, hogy megismételjem a közzétett műsorfűzet tartalmát, hanem a sokszínűségem kívánom árnyalni. Hasonlóan gazdag volt október 15., a csütörtöki nap is: Kézdivásárhelyen, a Kosztándi képtárban Makó Andrea Esztena című dokumentumfilmje, Gyergyószentmiklóson Fecső Zoltán Történelem fekete-fehérben, Zsigmond Attila Székelyföldi betyárok, Jakab Ervin A Nagy-Küküllő útja és Zsók Enikő „Körbe vagyok fülekkel véve” – A fekete füzet című alkotását tekinthették meg; Balánbányán, az 1-es számú Általános Iskola Lukács Csaba-Marossy Géza Két székely című dokumentumfilmjét, helyi szervezőnk, a Botorka Művelődési Egyesület segítségével, de ugyanaznap ezt a filmet Gyergyóremetén is meg lehetett nézni. Szépvízen, a polgármesteri hivatal pincetermében Csibi László Édes Erdély, itt voltunk és Daczó Katalin Ők ketten és Fekete című filmjei, Baróton, Erdővidék Múzeumában, szintén Csibi László Édes Erdély, itt voltunk című filmje volt műsoron… Tovább nem is részletezem… Mindez a székelyudvarhelyi Bibliofil Alapítvány M.E., a Hargita Megyei Kulturális Központ, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és a Kónya Ádám Művelődési Ház (Sepsiszentgyörgy) koordinálásval, helyi szervezők és bonyolítók bevonásával működött. – Mekkora volt az átlag-közönség? – Általában 4 és 40 fő között ingadozott a nézőszám vetítésenként. – Mit tartasz a leginkább sikeresnek? – A legnagyobb sikere ennek a rendezvénysorozatnak az, hogy egyre több település kapcsolódik be és szervez vetítéseket, ami remélhetőleg jövőre még gazdagodik, és várhatóan Maros megyei települések is csatlakoznak a mozgalomhoz. – Melyek az itteni legfontosabb filmek? – Sok nagyon jó filmes és film van jelen. Ezzel ellentétben a legnépszerűbb filmek azok voltak, amelyeknek a korábbi mediatizálása jobban meg volt alapozva, de ez kiderül a vetítésekre bekért filmek listájából is. A jó hír az, hogy szakmailag is egyre javul a filmek minősége is, egyre több a mívesen elkészített anyag és tematikailag is egyre több a nagyon izgalmas társadalmi –történelmi –néprajzi tárgyú film; minden irányban feszegetik a határokat, s külön meg kell említenem az újdonságszámba menő jó természetfilmek jelenlétét is. – Ezen kívül a székelyföldi dokumentumfilmeknek van-e valamilyen fóruma? Nem lenne célszerűbb, ha valamilyen díjazást is bevezetnétek, hogy inkább figyeljenek kívülről a munkáitokra? – Tervezzük az elkövetkező szemlékre bevezetni a díjazásos rendszert, és a szakmai fórumok súlyosabbá tételét is , de ez még plusz forrásokat igényel, amelyekre keressük a lehetőségeket. Mindenképp fejlődni kell, ez számunkra – Hargita és Kovászna megye kulturális központjai és az udvarhelyi Bibliofil Alapítványnak, amelyet jómagam képviselek – ez is fontos célkitűzés. – Menet közben hol játsszák ezeket a filmeket? A televíziók mennyire vevők? Milyen nézettségű idősávban tartják műsoron? – Azok a filmek, amelyek MTVA támogatással készültek, azokra vetítési kötelezettségeik vannak a magyar televízióknak, a más finanszírozású filmekkel pedig kopogtatnak és úgy próbálják meg eladni az anyagaikat az alkotók. Az RTV Magyar Adása és az Erdélyi Televízió is szívesen leadja, csak épp fizetni nem tudnak érte… – Lesz-e valahol egy téka, tárhely, ahonnan ki lehet majd kölcsönözni? Esetleg egy internetes portál? – Igen, dolgozunk ezen a két megye kulturális központjaival egy FTP vagy nagyobb tárhely bérlésén, ahova felkerülhetne az archívum, és ezt egyelőre csak kutatási célra tennénk hozzáférhetővé, de a jövőben akár egy fizetős online filmklub is megvalósítható ez is. – Hogyan tovább? – Már a jövő évi szemlét tervezzük, az imént említett tervek szellemében keressük a megoldási lehetőségeket, terjeszkedni szeretnénk a vetítési helyszínekkel, még több alkotót, még több alkotóműhelyt vonzanánk. Fontos motiváció lenne a díjazásos rendszer bevezetése, jót tennének a fajsúlyosabb szakmai fórumok is. Az első és a második szemle között jól látható, érezhető a minőségi és mennyiségi ugrás. Bízzunk abban, hogy a harmadik kiadás is lépés lesz a nagykorúsodás felé. Szükség van a döntnökök, a helyi vezetők, a vállalkozók és – természetesen – az írott és elektronikus sajtó segítségére is. Ha eddig összejött a szemle, akkor a tapasztalatok birtokában csakis jobb lehet minden az elkövetkező időkben. Simó Márton Székelyhon.ro 2016. április 29.Há’ maga nem tud magyarul?Klézsén Duma-István Andrással sétálunk a hegyre, ahol két „kálvár”-ja is van neki, amint arról egyik versében ír. Szent László királyhoz kapcsolódó dombneveket mutat, illetve azt, hogy hol térdelt a nagy király, három halmot alakítva ki, s hová hajtotta homlokát, majd arról is, hogy miként él a moldvai magyarok között – mert szerintük természetesen e vidéken történt – a kun vitéz legyőzéséről regélő legenda. Aztán valamikori várról, barlangrendszerről mesél, majd a keresztúttal is megközelíthető domb sok-sok, fantáziadússágról valló történetéről, a „hegyről”, amelynek hátán a behorpadásokat az alant kialakított barlang, illetve folyosórendszer beomlásának tulajdonítja. Idegencsalogató, érdekes mesék, a költő merész képzettársításaival díszítve. Meg nem szakítanám a mesefolyamot. Mindig szerettem történeteket hallgatni, s bizony nemegyszer találtam már szembe magam olyan mesével, aminek száz évek múltán igazolódott be a valóságalapja. A dombról le, más utat, egy kis kerülőt választottam. Hagytam Andrást, hogy Zsigmond Attilát szórakoztassa. Érdekes, máshol nem látott szőlőkarózást csodáltam ereszkedve. A tőke köré három egy méter – egy méter húsz centis karót szúrnak, azokat fent összekötik szomorúfűzággal, a megmetszett venyigéket pedig e karókhoz kötik. Mintha sátorkarók lennének… A kis szőlőskertekben a családok felnőtt tagjai dolgoztak. Asszonyok, férfiak. Látszott, hogy kalákáról van szó. Nem túl messziről figyeltem a szorgoskodást, a beszélgetésüket. Román nyelven váltották a szót. Ott kellett elmennem mellettük. – Spor la treabă! – köszöntem. Mind a hatan egyszerre emelkedtek fel a munkából. – Há’ maga nem tud magyarul? Nyilván pontosan tudták, hogy kik lehetünk, ha a felvevőgéppel és Duma-István Andrással kapaszkodtunk nem messze tőlük a tetőre. – Azért köszöntem így, mert maguk egymás között románul beszéltek. – Tudunk mi magyarul es, oláhul es. Még beszélgettünk az épp aznap hazatért fecskékről is, aztán kifaggattak, hogy mi járatban vagyunk ott? – András új könyve, és a magyar nyelv itteni oktatása érdekelt – válaszoltam. Nem fűztek hozzá semmit. Magyarul köszönünk el egymástól. Ők pedig, hallottam, románul folytatták a tereferét. A gyermekeikre gondoltam, akik szépen énekelnek, magyar verset mondanak az iskolán kívüli oktatáson, s akik közül egyre többen tanulhatnak hivatalosan az iskolában is magyar nyelven, de akiknek – hacsak mámika és tátika nem él –, e középkorúak már aligha adják tovább a magyar szavakat. Ezért felmérhetetlen értékű az, amit Márton Attila, a moldvai magyar oktatásért felelő pedagógus és társai, a magyar nyelvet oktató tanerők, a magyar nyelvű rádiót működtető Lőrinc Celesztin tesz, ahogy az is, amit a mesélőkedvű költő, művelődésszervező, néprajzi gyűjtőmunkát is végző Duma-István András, és kicsit odébb dr. Nyisztor Tinka, Nyisztor Ilona és sokan mások tesznek nap mint nap Csángóföldön, otthon. Bajna György hargitanepe.eu 2016. június 4.Megújult az Árpád-kori templomÚjra régi fényében ragyog a Bihar megyei Fugyi református temploma, a Kárpát-medencei örökségvédelmi program keretében felújított istenházát múlt vasárnap adták át. A Partium egyik legjelentősebb műemlékeként számon tartott templom felújítását a magyar kormány közel nyolcmillió forinttal (mintegy 25 ezer euró) támogatta. A vasárnapi ünnepi istentiszteleten – amelyen a templom fennállásának 780. évfordulóját is ünnepelték – Mikló Ferenc esperes hirdette az igét, a hálaadás fontosságát hangsúlyozva. Mint rámutatott, a fugyi református gyülekezetnek van, amiért hálát adnia. Szilágyi Péter, a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikáért Felelős Államtitkárságának helyettes államtitkára az épített örökség ápolásának fontosságára hívta fel a figyelmet. Emlékeztetett, hogy a Fidesz-kormányok által indított műemlékvédelmi program keretében több száz templom menekült meg a pusztulástól szerte a Kárpát-medencében. Diószegi László, a felújítás szakmai felügyeletét ellátó Teleki László Alapítvány igazgatója a magyar épített örökség restaurálását és ápolását lehetővé tevő Rómer Flóris Tervet ismertette. Rámutatott, hogy az ennek keretében felújított fugyi református istenháza megújulása elsősorban a helyi közösség érdeme, amely ragaszkodik az istenházához, igényelte rendbetételét. A meghívottakat Zsigmond Attila helyi lelkipásztor köszöntötte, majd Szabó Ödön RMDSZ-es parlamenti képviselő és Ioan Pop, Fugyivásárhely polgármestere mondott beszédet, utóbbi román és magyar nyelven egyaránt. Az istentiszteletet követően a templomkertben emlékoszlopot állítottak a templom 780 éves fennállása alkalmából, amelyen a Villa Fudy 1236–2016 felirat olvasható. A fugyi református templom Bihar megye és egyben a Sebes-Körös völgyének egyik legjelentősebb középkori temploma. A 13. században épült istenháza hajóját támpillérek nélkül, négyszögű faragott kövekből húzták fel, déli oldalán alig egy méter magasan, rézsűs bélletű résablakok találhatók. A 15. században a hajót nyugat felé bővítették és új szentélyt építettek. Az istenházáról az 1990-es évek első felében végzett tatarozás során derült ki, hogy hajója román kori, poligonális záródású szentélye pedig gótikus. A középkori falmaradványokat a 2007-ben végzett falkutatás során tárták fel. Az északi falon több freskótöredék és két, 18. századi templomjavítási felirat bukkant elő, a déli szentélyfalban feltárták a befalazott csúcsíves szentségtartót és egy szegmensíves ülőfülkét, ezekkel átellenben a szentély északi oldalához csatlakozó, időközben lebontott sekrestye szegmensíves ajtónyílását. Ugyanakkor bontották ki a szentélyablakok eredeti, félköríves záródását is. A belső falakat 2009-ben restaurálták, ekkor lecserélték a nyílászárókat is, és a korábbi síkmennyezet helyére új, kazettás mennyezet készült.A külső homlokzatokat, a torony és a szentély külső falait részlegesen 2014-ben állították helyre, és új fedélszéket kapott az épület. 2015-ben elkészült a hajó homlokzatának és a kváderkő falazatoknak a helyreállítása, kiegészítése és a kőrestaurátori munkálatok is befejeződtek. A Teleki László Alapítvány által felügyelt, a nagyváradi Restitutor Pro tervezőműhely által készített műemlék-helyreállítási terv alapján végzett munkálatokat a Frudalma Kft. kivitelezte Emődi Tamás építészmérnök irányítása alatt. A fugyi templom felújítását a magyar kormány összesen 7.750.000 forinttal támogatta. Krónika (Kolozsvár) 2017. június 3.Tudomány nélkül elvész a népEgyháztörténeti konferenciát „hagyományosítana” Kolumbán Vilmos József Másodszor szervezett Kolumbán Vilmos József, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet oktatója egyháztörténeti konferenciát május elején. A reformáció öröksége című tudományos ülésszakon közel 30 teológiai oktató és gyakorló lelkész mutatta be dolgozatát. Ahogy az egy tudományos ülésszakhoz méltó, ezek az előadások elsősorban a lelkészek számára fontosak, ám megkockáztatom, hogy az erdélyi református zsinatok iratairól, Szenczi Molnár Albert könyvtáráról akár a laikus is szívesen tájékozódna. A konferencia szervezési munkálatairól, fontosságáról és hasznáról a főszervező egyetemi oktatóval beszélgettünk. – Mi késztette arra, hogy ilyen eseményt szervezzen? Mit tudhatunk az első egyháztörténeti konferenciáról? – Az első egyháztörténeti konferenciára Protestáns Erdély címmel 2016. április 15-én került sor a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben. Tizenöt évvel ezelőtt gondoltam először arra, hogy az egyháztörténészek számára szakmai konferenciát kellene szervezni, de akkor még nem sikerült azt megvalósítani. 2015-ben, a kolozsvári teológiai fakultás fennállásának 120. évfordulóján tartott ünnepi konferencián Buzogány Dezső felhívta a figyelmet a kutató közösségek megerősítésére és az utódnevelés fontosságára. Nos, ekkor született meg a végleges elhatározás, hogy szakmai konferenciát szervezünk. A gyors igényfelmérés és a pozitív visszajelzések után hozzáláttam a konferencia megszervezéséhez. Célom az volt, hogy elsősorban azokat a kutatókat szólítsam meg, akik az erdélyi protestáns egyházak történetével foglalkoznak. Saját tapasztalatomból tudtam, hogy szakmai konferencián való részvétel egyértelműen bátorítólag hat a tudományos kutatásra. Annak is tudatában voltam, hogy a személyes találkozás és a kutatási területek résztémáinak bemutatása együttműködésre sarkallja a résztvevőket. A konferencia felhívására, a várakozásokat messze felülmúlva, közel harmincan jelentkeztek, sőt amikor a szervezendő konferencia híre az ország határain túlra is eljutott, neves magyarországi kutatók is jelezték részvételi szándékukat. A konferencia sikeres volt. Az előadók nagy létszáma miatt (a teljes magyar nyelvterületen eddig nem volt ilyen nagy létszámú egyháztörténeti konferencia) két szekcióban (újkor és jelenkor) tartottuk meg az előadásokat. Az első konferencia sikerét nyugtázva, már nem volt kérdés a következő megszervezése. Az előzetes becslés ellenére, a várakozásokat felülmúlva idén 28-an jelentkeztek, tehát eggyel többen, mint tavaly, és az idén is két külön szekcióban hangzottak el az előadások. Erdélyen túliakat is vonzott – Ilyen biztató kezdet után magától adódik a kérdés: mikor lesz a következő? – Az eddigi két konferencia sikerén felbuzdulva nem kérdéses, hogy jövőre is megszervezem. A pontos dátum még nincs leszögezve, de előreláthatólag valamikor 2018. április–május folyamán kerül sor. Nem titkolt célom, hogy a tavaszi egyháztörténeti konferenciákból hagyományt szeretnék teremteni. Az érdeklődés kiváló, az előadások színvonala minden tudományos igényt kielégít. Ugyanakkor szeretném hangsúlyozni azt is, hogy a későbbiekben sem kívánok tematikus konferenciát szervezni. A célkitűzésem az, hogy minden kutatót meghívjak, aki az erdélyi protestáns egyházak múltjával foglalkozik. – Voltak-e segítőtársai a szervezésben? – Mindkét konferenciát én szerveztem. Ugyanakkor megemlíteném, hogy a tanszék másik oktatója, Buzogány Dezső végig bátorított és támogatott a szervezési munkában. Rengeteg munkával és odafigyeléssel járt a szervezés, több héten át szinte kizárólag csak a rendezvény megszervezésével foglalkoztam. Úgy érzem: a befektetett munka meghozta gyümölcsét, és egyetlen percnyi foglalkozás sem volt hiábavaló. Célkitűzésem teljesült. Ugyanakkor itt köszönném meg a Protestáns Teológiai Intézet vezetőségének, különösen Rácz Levente gazdasági igazgatónak, hogy a rendezvény gazdasági hátterét példamutató módon biztosította. Ugyanakkor köszönetet mondok az Erdélyi Református Egyházkerület tanácsosának, Ballai Zoltánnak, aki az egyházkerület nevében hozzájárult a konferencia sikerességéhez. Hogyan történt az előadók kiválogatása? – Elsősorban hazai előadókban gondolkodtam, de végül Magyarországról és Felvidékről is nagy volt az érdeklődés. Az előadók válogatása úgy történt, hogy számba vettem mindazokat, aki protestáns egyháztörténettel foglalkoznak, és elküldtem a konferencia felhívását abban a meggyőződésben, hogy a tapasztalatok alapján csak a meghívottak fele vesz részt. Ezzel egy időben a PTI és a két református egyházkerület honlapján is megjelent a felhívás, valamint egyéb internetes felületre is eljuttattam. Egyetlen jelentkezőt sem utasítottam vissza. Kétszáz éves röpirat, szálszámolásos abroszok – Érdekes témák, előadók... – A két eddigi konferencián, úgy gondolom, mindegyik előadás érdekfeszítő volt. Mivel mindegyik kutató tudományos novummal, eddig nem kutatott témával jelentkezett, nagyon nehéz lenne bármelyiket is kiemelni. Az első konferenciáról megemlíteném Korányi Andrást, a budapesti evangélikus teológia egyháztörténeti professzorát, aki a magyarországi evangélikus egyház kommunizmus alatti történetének egy részét mutatta be. Szabadi István, a Tiszántúli Református Egyházkerület levéltárosa Szilágysághoz kapcsolódó érdekes előadással jelentkezett. Az idei konferencián Zsigmond Attila, egy kevésbé ismert lelkipásztor, Ikafalvi B. János külföldi tanulmányútjáról, majd hazai munkásságáról beszélt. Hasonlóképpen érdekes előadást tartott Benkő Tímea egyetemi asszisztens, aki felelevenítette a reformáció 300. évfordulója megünneplésére kiadott református egyházi rendelkezések történetét. Rácz Emese könyvtáros egy 1717-ben kiadott röpiratról beszélt, amely magán viseli a korszak teológiai gondolkodásának és polémikus világszemléletének sajátosságait. A közelmúlt kutatói közül érdekes előadást tartott Berekméri Árpád Róbert egyházkerületi levéltáros, aki a két világháború közötti időszakban a marosi egyházmegyében végzett esperesi vizitációk hasznáról beszélt. Előadásában hangsúlyozta, hogy a korszak történetének ismeretéhez elengedhetetlenül fontos a települések, közösségek történetének feltárása. Jánosi Csongor kutató a Romániai Református Egyháznak az ateista pártállam és a nyugati keresztyénség között végzett moderátori szerepét taglalta. Kovács Mária Márta egyházkerületi muzeológus a református gyülekezetekben őrzött középkori klenódiumokról tartott előadást, Tamás Iringó kutató pedig a Görgényi Református Egyházmegye 18. századi szálszámolásos abroszait mutatta be. Kötet és ösztönzés – Mi lesz az eredménye ennek a konferenciának? Például megjelennek az előadások szövegei vagy rezüméi egy-egy kiadványban, amit gyakorló lelkészek, lelkészhallgatók is olvashatnak? – Meggyőződésem, hogy egy ilyen jellegű tudományos rendezvény csak úgy lehet teljes, ha az előadások külön tanulmánykötetben meg is jelennek. A tavalyi konferencia kötete az idén jelenik meg, valamikor június–július folyamán, az idei konferencia anyaga jó reménység szerint az év végén. A köteteket nemcsak lelkészeknek szánjuk, hanem minden érdeklődőnek, kutatónak, történésznek, és természetesen maguknak az előadóknak. – Elképzelhető, hogy a konferencia konkrét haszna az, hogy a gyakorló lelkészeket tudományos kutatásra buzdítják napi feladataik elvégzése mellett? Azaz: miért jó, ha gyakorló lelkészek ilyen témával foglalkoznak, előadást tartanak? – Igen, az is nyílt titoknak számít, hogy a konferenciákon való részvétellel és a tanulmányok megjelentetésével bátorítani akarjuk az erdélyi protestáns tudományosságot és a lelkészeket a tudományos munkával való foglalkozásra. Eleink sokszorosan hangsúlyozták, hogy tudomány nélkül elvész a nép. Meggyőződésem, hogy a tudomány művelése, a folyamatos tanulás és a megszerzett tudás révén vagyunk azok, akik vagyunk. Gazdag tudományos örökségünk arra kötelez, hogy ezt vigyük tovább. Nagy-Hintós Diana Szabadság (Kolozsvár) 2017. június 19.Születésnapi beszélgetés Bajna Györggyel – A lényeg a derű és a szeretet minden irántKollégák is voltunk, meg nem is. Dolgoztunk egy helyen, egy időben és egy másik helyen két különböző időben. Ezért engedtessék meg nekem, hogy ezúttal kissé személyesebb hangneműek legyenek a kérdéseim, és ne tegyünk úgy, mintha nem tegeződnénk. Nagy gyakorlatod van az interjúkészítésben. Hogyan látod, a mikrofonnak melyik oldalán jobb lenni? Kérdezni szeretek jobban. Válaszolni ellenben írásban. Kicsit gyáva vagyok. A szó pedig nem mindig repül el, ahogy az írás sem halhatatlan. Ám amit leírunk, az azonnal ellenőrizhető, akkor is, ha más nem így gondolja. Erre egy példám is van. Javítottuk a szülőházam, a kőművesnek is kellett volna segítenem, de írnom is kellett. Mondtam, most írnom kell. „Ugyan – intett le –, vágj ki egy tavalyi cikket és küldd azt be. Úgysem veszi senki észre!” 1947. június 12-én születtél Gyergyószentmiklóson, egy hatgyerekes családban nőttél fel. Úgy tudom, régi szentmiklósiak vagytok, régi városi tisztségviselőkkel. Mit tartasz a legfontosabbnak, mit kaptál/örököltél a felmenőidtől? Bajna ágon elsősorban édesapámra hagyatkozhatom. Tőle a becsületet és mindenki tiszteletét tanultam meg. Fajra és nemre való tekintet nélkül. Ő Budapesten járt iskolába, ott is érettségizett, nagyrészt zsidók voltak az osztálytársai, mert a Dohány utcában laktak. Hadiözvegy édesanyja Budapesten nyitott varrodát, mivel nem tudott kijönni módos apósával, Bajna Ferenccel. Onnan tehát édesapám olyan kapcsolatokkal, élményekkel gazdagon tért később haza – mert Trianon után nem sikerült letelepednie Hollandiában –, amit még a második román világban is kamatoztatni tudott. Édesanyám Páll leány volt, nagyon szelíd és jóságos asszony, ami ellenben nem zárta ki esetében az óvatosságot, sőt a távolságtartást sem. Ő például soha nem engedett bocsánatot kérni. Azt tartotta, hogy ne tégy olyant, amiért bocsánatot kell majd kérned. Ez a tanítása volt a leghasznosabb számomra egész életemben. Az újságírásban is! Milyen gyermek voltál? Rossz, huncut, gyámoltalan, szorgalmas, laza? Van kedvenc gyerekkori történeted? Csintalan, érdeklődő, nagyon kíváncsi, tekergő, laza… Olvasni ellenben nagyon szerettem, tanulni és dolgozni nem annyira. Édesapám egyszer meg is jegyezte, hogy a munka temetésén a legnagyobb szélben is egyedül elvinném a hármas keresztet. Történetem? Folyamregénynyi. Első rabláncra kötésem az egyik kedves eset. Cukorért álltak sorban 1952-ben, a szomszédunkban lévő, dédapám államosított házában működő üzlet előtt. Ott sertepertéltem, természetesen meglógva hazulról, ahol hiába találtak ki csodazárakat a kapura, mert hamar meglestem a kinyitás titkát… Szóval én, a Babszem Jankó – mert eleinte így becéztek a családban – elkezdtem mondani jó hangosan, hogy miért állnak sorban? Nekünk egy egész zsákkal van a kamrában. Az történt ugyanis, hogy mivel lovaink is voltak, édesapám mindig segített a boltosoknak az áruszállításnál, amit ez esetben egy zsák süveges cukorral fizettek ki. Szerencsére leghamarabb édesapám keresztleánya figyelt fel szavaimra, s azzal már kapott is fel, s haza. Édesapám és három barátja ott beszélgetett fügebor mellett az asztalnál. Bori bé, édesapám ki, s amikor visszatért, egy tehén nyakára való lánccal a derekamtól megkötött az asztal lábához. „Be akarsz záratni, szaros kölyök?” – kérdezte. Számomra, az állandóan fülelő számára ennél jobb büntetést ki se találhattak volna. Volt, amit hallgatnom, mert természetesen tovább politizáltak fölöttem. Másik feledhetetlen emlékem is e négyessel kapcsolatos. Negyedikes voltam már, s hiába ügyeltek, hogy előttem ne beszéljenek, csak elcsíptem ezt-azt. Nagyanyám például, mielőtt elkezdte volna szidni a kommunistákat, mindig figyelmesen körülnézett, hogy „gerenda van-e a házban?” Ez a gerenda én, a „picok kölyök” voltam. Negyedikes koromban a borszéki erdőt megtámadták a lepkék, ellenük pedig repülőgépeket kellett bevetni. Szárhegyen volt reptér, onnan szálltak fel a gépek, orosz pilótákkal, akik élelmezéséért Szálassy bácsi és Rokaly bácsi felelt. Mindkettő állandó vendég volt a háznál. A tanító nénim Szállassy Magdolna volt. Amikor meglátta a táblára írt példamondatomat, alig várta, hogy szünet legyen, s hazavihessen a szomszédba, mert ezt írtam szép betűimmel, a szenzáció hatását lesve: „Nálunk a szovjet pilóták bécsiszeletet és párizsisonkát esznek.” Nyilván tudta a forrást. A férje neki is elmondhatta felháborodva, mert akkoriban még a kenyeret is jegyre adták. Na, itt már fenekesek jöttek… A legsúlyosabb büntetés: öt suhintás, el nem törő orgonaággal, természetesen letolt nadrággal fogadva. Szülővárosod gimnáziumában érettségiztél. Mit tartasz a legemlékezetesebbnek diákkorodból? Felvételi után a legjobbakat mindig kiválasztotta Pálfi Andor az ő osztályába. Október vége volt, érkezett családlátogatni. Éppen fát vittünk be édesapámmal, amikor megláttam a kapuban. Gyorsan elkezdtem sorolni a rossz jegyeimet. El is jutottam hét négyesig és három hármasig, persze a francia kilencessel kezdtem. Bementünk, én illedelmesen az első szobába. Egyszer hallom: „Mit hét négyes és három hármas? Tizennégy négyes és öt hármas!” Édesapám ellenben csak ennyit mondott: „Tanár úr, meddőpásztorra is szükség van.” Amikor elment az osztályfőnököm, édesapám egy szót sem szólt. Na, összekaptam magam, s mindenből átmentem az évharmad végére, aztán a következő érettségiig elfoglaltam azt a hétötven-nyolcas általános körüli közepes helyet. Kilencediktől pedig megjelent az osztályban Bereczki Karcsi. A Bajna–Bereczki páros pedig híressé vált azokban az években. A városban is! Pálfi így szabadult meg tőlünk: Bajna, Bereczki, mars a humánba! Ha jól tudom, többször felvételiztél az egyetemre. Mindig magyar–orosz szakra? Szíved szerint mi lettél volna 18 évesen? Háromszor, mindig a magyar–orosz szakra. Az elsőn Jókairól írtam olyan tudományos értekezést, amit ráért volna negyvenévesen megírni, ugyanis kritizáltam – én, a taknyos – a nagy Jókait. Második alkalommal nagyon szerelmes voltam – és elfelvételiztünk a kislánnyal. Harmadszor Papp Kincses Emese fogadott testvéreként ügyelt arra, hogy sikerüljön a felvételim. Amikor hazajöttem, a kihallgató tiszt csak annyit jegyzett meg: „Látja, ha segített volna nekünk, sikerült volna.” Ma már örvendek, hogy nem jártam sikerrel Kolozsváron… Egyébként mindig tanár akartam lenni. Emlékszel a felnőtté válásod pillanatára, időszakára? Igen. Hatvanévesen történt meg először, hogy úgy éreztem, talán felnőttem. Saját tapasztalatból is tudom, hogy nincs az embernek egyetlen olyan foglalkozása vagy szakmája sem, ami fölösleges lenne. Minden valamire jó, minden tapasztalatnak hasznát lehet venni: s úgy képzelem, hogy csak tartósan gyakorolt három műszak után lehet igazi novellákat vagy verseket írni… Te hogy vagy ezzel? Minden munkahelyemen hasznos tapasztalatokat szereztem. Emberismeretből ott készültem fel. Az pedig nélkülözhetetlen tollforgatás közben is. Olyan dolgok történtek velem, velünk – például a lenfonodai három műszakban –, amit ha leírnék, valótlannak tűnne. Pedig igaz történetek lehetnének. Hogyan korszakolnád az életed? Van kedvenc időszakod, kedvenc munkahelyed, munkaköröd? A tanügyben eltöltött hét év, a művelődési szakirányítás öt éve, végül az 1990 áprilisától tartó időszak, amit újságíróként jegyezhetek. Ez eddig 39 esztendő. A nagy írók és költők java részének rövidebb volt az élete. Hát lehetnék elégedetlen? A Gergely Tamásnak adott életút-interjúban átugrottad az 1989-es eseményeket. A készülő – vagy azóta el is készült – könyved miatt? Nem írtam még meg, vázlatos állapotban leledzik. Érdekes, hogy máris többször szembesültem az emlékek ingatagságával. Az sem úgy emlékszik egy-egy eseményre, akivel együtt voltunk ugyanott. Ha kényelmetlen az epizód, azt mondja, ott se volt. Ilyen például, amikor hárman vittük vissza az esetleges lincselések elkerülése érdekében a szekusdossziékat a mai csendőrségre, az akkori belügyes alakulathoz, 1989-ben, Szent István napján… Egyikünk ott sem volt, szerinte! Mikor jöttél legutóbbi közös munkahelyünkre? Azt adta az újságírás, amire vágytál? Mit reméltél? Színeket, találkozásokat, világmegváltást? 1990-ben, nevem napján. Világmegváltó szándékom nem volt. Csak boldog voltam, hogy jó társaságba keveredtem, akik közül a még élőkkel ma is kölcsönösen tiszteljük egymást. Soha egyetlen összetűzésem nem volt a lapnál. Senkivel! Az élők közül Borbély Lászlót modoráért, Hecser Zoltánt a törvényismerete miatt tiszteltem. Ferencz Imrével, Kristó Tiborral és Sarány Istvánnal pedig ma is baráti a kapcsolatom. Az újságírás mindent megadott. Hálás vagyok azoknak, akik bíztak bennem és a Hargita Népéhez kerülhettem. Egyikük a néhai Bálint András volt. Mi a legkedvesebb újságírással kapcsolatos emléked? Számtalan szép emlékem van, de az elismerések, az olvasók és nem olvasók irányomba mutatott tisztelete a legértékesebb kincse eddigi életemnek. Nyilván hitvesem, gyermekeim és unokám mellett. És a legrosszabb? Letiltásunk arról a portálról, aminek létrehozását gyakorlatilag újságíró kolléganőim intézték. Nemcsak az írott sajtóban, hanem a televíziós újságírásban is jeleskedtél. Melyik áll szívedhez közelebb? Mi a legemlékezetesebb forgatási élményed? Kitűnő és tehetséges ember, Zsigmond Attila segítője vagyok. Nyilván, én elsősorban az írással segíthetem őt is, hiszen a riporteri munkát az írott rész előzi meg, a kérdésekkel fel kell készülni. Több díjnyertes filmet, dokumentumfilmet, portrét forgattunk együtt. Élményeim között nincs első hely, de feledhetetlen – névsor szerint – a Balázs József festőművésszel, a Berszán Lajos kanonok úrral, a Rafi Lajos cigányköltővel, a Vaszi Levente kósteleki tanár-énekessel készült portréfilmek, a székelyföldi „betyárok” és az Így veszett el Erdélyország című riport-dokumentumfilmek forgatása alatt történtek. Ám talán a legértékesebb az Ervin atyával készült többórás anyag, ami páratlan lehet a maga nemében. Nyugdíjas vagy, de nem mentél nyugdíjba, hiszen írsz, alkotsz. Min dolgozol most? Családom történetén, ugyanis két okleveles ág sarja vagyok. Egyiket, a Blénesit 1615 tavaszán Bethlen Gábor, másikat, a Bajnát 1676 áprilisában Apafi fejedelem adta. Utóbbiról már csak annyit kell megtudnom, hogy délelőtt vagy délután írta-e alá a fejedelem. Ha délután, akkor állítólag beborozva tehette, ami ellenben nem vonna le semmit a cím értékéből, de jó lenne mégis tudnom. Bevallom, kétszer is ellenőriztem a születési évedet, annyira hihetetlennek tűnt, hogy betöltötted a hetvenet. Te hány évesnek érzed magad? Mi a titka a fittségednek? Kerékpározás, kaszálás? A kaszálás nem. Szekeret szerettem rakni, mert ott mindenki látott. A kerékpár csak az állóképességben segít. A lényeg a derű. Aztán a szeretet minden iránt, ami körülvesz, a csodálat a természet tökéletessége láttán, amit bárhogy igyekszünk, lám, nem tudunk tönkretenni egészen. A mosolygó hölgyek imádatát ki ne felejtsem. Az valóban fiatalon tart. A lélek pedig kortalan. Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda) lapozás: 1-30 | 31-32
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
